↑ Return to Alkotók

Gyüre Józsefné

Gyüre Józsefné (Karászi Ilona), amatőr költő, meseíró

IM000164.JPG

1965. december 19-én születtem Debrecenben. Az általános iskola elvégzése után a női-férfi fodrász szakmát tanultam. Mindig úgy gondoltam, hogy az emberekkel való foglalkozás az egyik legszebb, de egyben a legnehezebb foglalkozás, mivel mi emberek különbözőek vagyunk. Az érettségi megszerzése kihívásokkal volt teli, mivel család és munka mellett végeztem el. 2007 októberében kezdtem el írni. Az első nagy terjedelmű írásom a Pici című mese volt, melyet 2008 márciusában  elküldtem a híres Walt Disneynek, hogy készítsen belőle egy egész testére szóló rajzfilmet. Az egeres cég azonban olvasatlanul visszaküldte, mert csak ügynökségen keresztül fogad el kéziratot. De ki az az ügynökség? Azóta több nagy mesét, gyönyörű balladákat, vígjátékokat és drámákat írtam már.

A Színes Magyarország című folyóirat 2008. okt. 24-én megjelent számának cikke:karászi ica

Íme néhány részlet verseiből:

Az árva gyermek
(részlet)

Árvának született a drága gyermek,
Mert a szülei túl hamar elmentek.
Nem ám meghaltak vagy súlyos betegek,
Hanem a nagy városba, hirtelen felmentek.
Otthagyták a gyermeket az idős mamára,
Aki beteg, talán meghal nemsokára.

Élni akarták tovább a megszokott életüket,
Ahogy megszokták, a könnyelmű életet.
Ahol nem kell gondoskodni holmi gyermekről,
Az nem fér bele, nem telik ki az időből.
Mert inni kell a sok bort és erős pálinkát,
Csak így tudják elviselni a világ nagy baját.

Ha, nem volt mit inni, loptak és kukáztak,
Csakhogy meglegyen minden, amire vágytak.
Dolgozni nem akartak, mert az nagyon fárasztó,
Korán felkelni és egész nap robotolni, az nem nekik való.
Élni kell az életet nem pedig tőle félni,
Nem kell rajta görcsölni, hanem csak élni.

Ilyen elven élték a tivornyázós életüket,
Feledve a múltat, csak a jelennek éltek.
Pedig  a múlt egy életen át elkísér,
Nem lehet kibújni alóla, mert az mindig kísért.
Ők ezzel nem törődtek, mert nem is gondolkodtak,
Csak éltek bele a nagy világba, gondtalan.

Pedig a múltban nekik is született egy gyermekük,
De, sajnos feledőbe ment a szülői szerepük.
Eldobták gyermeküket, mint egy koszos rongyot,
Legalább nem kell vele foglalkozni, levették a gondot.
Nevelje a nagymama, ő úgy is ráér,
Legalább nincs egyedül és az idejébe is belefér.

Az idős nagymama nehéz körülmények között,
Sokat szenvedett, mert a megélhetésért küzdött.
Kint a tanyán éltek messze a civilizációtól,
Ahol még villany sincs és az ivóvíz is távol.
Csupán egy gémes kút volt a kis udvaron,
Abból húzta a vizet egy vödörrel minden napon.

Egy picike gyertya világított a picike szobában,
Ez mutatta, hogy élet van a picike házban.
Nem volt televízió, még rádió sem,
Nem tudtak a világról, szinte semmit sem.
A kis tanyán, elszigetelten éltek,
Távol a világtól, csak kettesben éltek.

A nagymama és unokája egymást segítették,
Nem volt senki, kitől segítséget kérnék.
A szülők is csak pénzt kérni mentek időnként haza,
Mert akkor jött a nagymama öreg nyugdíja.
Akkor sem a gyermek volt a legfontosabb,
Hanem a pénz, ami nagyon hamar elfogyott.

Szegény árva gyermek, pedig mindig várta az anyját,
Hogy fel vegye ölébe, az ő kicsi fiát.
Mindennap az utcakapuban várta,
Mikor jön az anyukája, csakis azt várta.
Amikor aztán megjött az imádott anyja,
Gyorsan szaladt elébe, ki az utcára.

– Anyukám, anyukám, én drága anyukám,
Örülök, hogy eljöttél végre megint hozzám.
Nem kell, hogy hozzál semmit se nekem,
Csak te magad gyere és fogd meg a kezem.
Vegyél fel az öledbe, hogy végre megölelhesselek,
Sok puszit adjak és reggelig csókoljalak.

De, az anyja még csak meg sem csókolta gyermekét,
Eltolta magától az ölelő két kezét.
– Hagyj békén, nagyon fáradt vagyok,
Hosszú út áll mögöttem, teljesen kivagyok.
Inkább hozz nekem egy kis ennivalót,
Mert tegnap óta nem ettem semmi jót.

A drága kisfiú csalódott volt megint,
Mert már öt éve, hogy az anyja rá se hederít.
Azóta gyermekét soha meg sem ölelte,
Ölébe se vette, meg sem szeretgette.
Milyen anya az ilyen, ki megtagadja gyermekét,
Nem szereti és elveszi gyámoltalan kedvét!?

Sírva szaladt a kisfiú gyorsan a konyhába,
Hogy ételt vigyen be az anyjának a szobába.
Tele rakta a tányért mindenféle jóval,
Csakhogy boldog legyen az anyja, ellátta jó szóval.
– Itt a finom leves, az ízletes falatok,
Drága anyukám, jó étvágyat kívánok.

Az anyja nekilátott a finom ételnek,
Mint aki sose látott ételt, úgy evett.
A végén aztán egy pohár bort is ivott,
Aztán lefeküdt, mint aki jól lakott.
Még csak meg sem köszönte a finom ebédet,
Hogy ezzel is kedveskedjen a drága gyermekének.

Másnap aztán hamar felébredtek,
És mint aki jól végezte dolgát, útra keltek.
Kértek egy kis pénzt a nagymamától,
Hogy legyen mit elkölteni a világból.
Még csak el sem akart búcsúzni a drága gyermektől,
Úgy itt hagyni, hogy sírjon a szenvedéstől.

(Ez a vers 26 versszakból áll.)

 

Egyszer volt egy ember (részlet)

Eljött az idő, örökre el kell menni,
Vége az útnak, ennek így kell lenni.
Bevégeztetik egy élet, a földi halandóság,
A mennybe kerül a lélek, ez a kívánság.
Már nem panaszkodik, beletörődött a sorsába,
Tudja, hogy menthetetlen, be kell állni a sorba.

De, aztán, mint villám hasít a szívébe az érzés,
El kell számolni az életével, ez a végzés.
Sorba veszi a múltat, az eltelt sok-sok évet,
Hirtelen végtelen melegség önti el a beteg szívet.
Eszébe jut a rég nem látott drága édesanyja,
Milyen jó is volt a két törékeny ölelő karja.

Kicsiny gyermekként az édesanyát ölelni és csókolni,
Azt a szeretetet, amit csak egy édesanya adhat, átélni.
Általa lehet csodálatos, boldog és kiegyensúlyozott az élet,
A lelki béke, a végtelen szeretet a legnagyobb kincse a gyermeknek.
Sokkal többet ér, mint a világ összes pénze, a legdrágább aranya,
Nem is vágyhat soha ennél bölcsebb gazdagságra.

Sajnos már rég nem ölel, elment örökre,
Oda, ahova most én is készülök, a Jó Isten kegyébe.
Tudom, nála megnyugvást és hozzá bebocsájtást nyerek,
Megfáradt testem megpihen majd a felhők felett.
Érzem, hogy jó lesz nekem ott fenn a magas mennyben,
A Jó Isten örökre tartó végtelen szeretetében.

Találkozom majd rég nem látott szeretteimmel,
Akik tárt karokkal várnak és ölelnek szeretettel.
Mesélnek majd nekem a mennybéli végtelen jóságról,
Ahol mindenki egyenlő és csak a szeretetről szól.
Ott ülünk majd a felhők valamelyik sarkában,
Kíváncsian figyeljük a földi emberek életét a világban.

Ó, Istenem, pedig mennyire szerettem élni,
A drága szeretteimmel együtt boldogan nevetni.
Örülni a szépnek és minden apró jónak,
A legapróbb érdekes csodás dolognak.
Szerettem a tiszta fényt, a világos nappalt,
Az estéket, mikor az égen a sok csillag szavalt.

Eszembe jut mit cselekedtem, mi jót és rosszat tettem én,
Végig gondolom az életem, most az életem végén.
Lehettem volna bölcsebb, okosabb és gazdagabb,
Tehettem volna több jót és kevesebb rosszat.
Most a mennybéli küszöbön állva fejet hajtok az életnek,
Hogy eddig is élhettem, megköszönöm a Mennybéli Úr Istennek.

Embernek születtem és mindig jó ember maradtam,
Hogy az életem emlék maradjon, a történelemnek hagytam.
Úgy emlékezzen rám majd a jövő nemzedéke,
Hogy volt egyszer egy ember, aki a nevét a szívünkbe véste.
Emlékezni fognak rám, míg világ a világ,

Ez a vers 15 versszakból áll.